Beesteledett a Szén-patak völgyében. Öt pár ízeltláb indul éjszakai portyára az apró vízfolyás kanyargós medrében. A kövek alatt, a patakot szegélyező hatalmas égerfák gyökerei között és a kicsi öblök iszapos sűrűjében terített asztal várja. Leginkább dögöket fogyaszt, de étlapját legtöbbször az élőhely kínálata határozza meg, így rovarlárvákat, apró bolharákokat és férgeket is megeszik. A kövi rák (Austropotamobius torrentium) kulcsfaja a vízi életközösségeknek, hisz egyrészt jó szolgálatot tesz az vizek természetes tisztulásában, másrészt pedig ő maga is táplálékul szolgálhat a kétéltűeknek és a halaknak.

A Szén-patak ősszel. (fotó: Potyó Imre és DINPI)

Színük olajzöld, ami a kék és a vörös festékanyag együtteséből származik (az étkezésre felhasznált rákok kék színanyaga főzés során kioldódik, így kapjuk meg végül a jellegzetes „rákvörös” színt). Vastag kitinpáncéljába jelentős mennyiségű mész rakódik, hátpajzsa a lábak tövéig húzódik, ahol körülveszi a kopoltyúkat, egyfajta üreget képezve azoknak. Mire elérik az ivarérett kort addigra jó részük a ragadozók áldozatává válik; viszont akik túlélnek, akár a 10 cm-es hosszúságot is elérhetik. A táplálkozásban az első három pár torlábuk van segítségükre, melyek állkapcsi lábbá alakultak, a negyedik pedig a jellegzetes „rákollóvá” módosult. A patakmederben baktató rák mozgása igencsak komótos, amint azonban veszélyt érez, rögvest irányt vált és faroklegyezőjét hasa alá csapva (a rákokra oly jellemző módon) hátrafelé „lövi ki” magát. Ilyenkor gyakran egy nagyobbacska kő alá bújik és a fenyegetés elmúltáig nem is mozdul. A területüket védő hímek között azonban komoly csaták alakulhatnak ki, mely során sokszor ollójuk is odavész. Épp ezért gyakorta találkozhatunk egy vagy felemás méretű ollójú egyedekkel.

A kövi rák a középhegységi, kavicsos, sziklás aljzatú tiszta vizű patakok tízlábú (decapoda) rákfaja. A képen jól látszanak az ollóban végződő torlábak és faroklegyező. (fotó: Szelényi Gábor)

A hímek és a nőstények kis gyakorlattal könnyen elkülöníthetők, ugyanis a hímek első pár potrohlába párzólábakká módosult. A nőstények potrohlába viszont a petéik hordozására szolgál az utódok embrionális fejlődése alatt. Az apró rákok majd tavasszal kelnek ki szüleik kicsinyített másaként és jó néhány sorozatos vedlés után érik el az ivarérett kort.

Nappal legtöbbször igen nehéz megpillantani az állatot, hisz rejtőszíne kiválóan feloldja az aljzaton. (fotó: DINPI)

A hazai vizekben élő három őshonos, védett tízlábú rákfaj közül a kövi rák a legkisebb termetű és a legritkább (természetvédelmi értéke: 50.000 Ft). Ez a faj kizárólag tiszta vizű, köves, sziklás aljzatú középhegységi patakok lakója. Állománya azonban a klímaváltozás okozta nyári hosszabb száraz periódusok és a patakmedrek átalakítása miatt folyamatosan csökken. Ezeken a tényezőkön túl, azonban állományaikban a legnagyobb kárt az át nem gondolt erdőgazdálkodás okozza. A vízgyűjtőkön kitermelt fákat ugyanis az erdőket egyre sűrűbben átszövő erdészeti utakon szállítják le a hegyről. A hatalmas teherjárművek okozta sár belemosódik a patakokba, melyek feliszapolódnak és eltömítik a kövi rákok élőhelyeit.  Mindemellett a hordalékos víz - miközben levonul a patakon – oxigén hiányos állapotot teremt, folyamatos – furcsa mód - a vízből kimenekülésre késztetve az állatokat. De ugyanilyen veszélyesek lehetnek a patakokat átszelő, pontszerű szennyeződést és iszapolódást okozó gázlók is.

Az iszapos ár elől a vízből kiemelkedő kövekre menekülő termetes példány a Börzsöny-patakban. (fotó: Tarjányi Nikolett)

Az élőhelyük átalakítása mellett az idegenhonos (adventív) fajok behurcolása is tovább nehezíti a hazai őshonos rákfajok létét. A XIX. sz-i rákpestisben megritkult európai rákállomány pótlására a Németországba betelepített észak-amerikai eredetű cifra rák (Orconectes limosus) hazánkban is megjelent a XX. sz. második felében. Ezt pedig nem sokkal követte az ugyancsak amerikai eredetű jelzőrák (Pacifascatus leniusculus) európai térhódítása. Ezek a fajok ellenállnak az Aphanomyces astaci nevű gombafaj okozta rákpestisnek (de terjeszthetik azt!) és gyorsabban, agresszívabban szaporodnak, mint őshonos rákjaink.

A kövi rákok napnyugta után figyelhetők meg legnagyobb valószínűséggel. (fotó: Potyó Imre)

Az adventív fajok azonban ott jelentik a kövi rákra a legnagyobb veszélyt ahol elterjedési területük összeér, a börzsönyi populációra így a cifra rák a legveszélyesebb. És bár ezek az idegenhonos rákok a nagyobb folyóinkból (Duna, Ipoly) nagy valószínűséggel nem képesek a magasabb középhegységi régiókba felhatolni, emberi „segítséggel” mégis megjelenhetnek (pl. halastavakba történt véletlen betelepítéssel), így viszont tényleg komoly az esélye a rákpestis gyors terjedésének az őshonos állományokban.

Az adventív cifra rák, mely könnyen felismerhető a sötét barnás-vörös potrohmintázatáról. (fotó: akvaguru.hu)

A kövi rákok egészen ősz végéig, a fagyok beálltáig aktív lehetnek, de megesik, hogy télen is találkozhatunk „fagyálló” példányokkal. Az elmúlt napok nagy esői igencsak kedveztek a patakok élővilágának, így a rákok most még könnyebben megleshetők. Ha azonban az ember nem vigyáz, hatalmas ollójukkal hipp-hopp összecsippentik az ujján a bőrt és a szabadulás ezután egy cseppet sem egyszerű...

 Akár az ősz végi fagyok beálltáig is aktívak lehetnek, bár mozgásuk addigra már igen csak lelassul. (fotó: Potyó Imre)

Forrás:

Kriska Gy. 2009. Édesvízi gerinctelen állatok - Határozó. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Köszönöm a témában Herényi Márton és Weiperth András hasznos információit.