Néha csak egyszerűen jó. Elindulni és menni. Erdőben, réteken és folyópartokon barangolni egy láthatatlan, mindent behálózó szál mentén. Egy szál mentén, ami összekapcsol minden élőlényt itt a Földön. Amint kilépünk az ember alkotta világból igazából már nem számít, hogy merre tartunk, eltűnik a kényszer és megszűnik a nyomás. Lényünk szép fokozatosan oldódik és nyílik, mígnem az erdő legapróbb rezdülése is nyomot hagy benne.

Elindulunk, és egyre mélyebbre látunk. Először még távoli minden, csak a barna, a zöld és a rozsda egy különös elegye mutatkozik, aztán észrevesszük a finom átmeneteket is. A levélér mentén kezdődő színesedést, a barnás bokrok közt megbújó bordó galagonya bogyót vagy, ahogy a zuzmók egyszer halványzölden, máskor sárgásan csipkézik a vékony ágakat. Először még szótlan az erdő, majd elkezd beszélni hozzánk: meghalljuk a cinegék tüsténkedő szólamát, a makkok koppanását. Az utunkat szegélyező fák leveleinek különleges mozgását: egymást érintő és távolodó táncát. A harkály dobolását és az őz halk tovasurranását. A fenyőtörzsek távolból érkező ropogását, az egerészölyv messziről szálló kiáltását. Ahogy az emberi zaj halványul körülöttünk, lelkünk is megnyugszik. Egyre mélyebbre sétálunk a csendben - az erdőben és saját bensőnkben. Felfedezzük az álló holtfákon már épp múló laskagombát és a barkóca ágán sorakozó fanyar terméseket. Ha pedig még lejjebb és közelebb merészkedünk, ha csöndben és óvatosan közelítünk, felfedezhetjük a tökéletesen rejtőzködő életeket is: kidőlt öreg holtfákon, tönkökön és repedésekben, avar alatt és mohaszálak rengetegében. Rálelhetünk a lehullott levelek közt megbúvó pecsétviaszgombára, egy korhadó fatuskó belsejében ide-oda rohanó ugróvillások hadára vagy egy letört vékony ág menedékében a fürge pókra. Végül teljesen feloldódik a burok és a közeli, majd a távoli részletekből összeáll a végtelen. Ez az utazás hosszú és meghitt. Néha könnyű, máskor nehéz és ijesztő, hisz két világunk mára már igen élesen válik el. De muszáj megtalálni a kaput, muszáj kilépni a burokból és meglelni a rég elveszett kapcsolatot a természettel. Mert ez a két világ valójában egy és egyetlen világunkat csak így tudjuk megőrizni a jövő generációknak.

/Tarjányi Nikolett/