Közel két évszázada, a XVIII - XIX. század fordulójára az erdőségeinkből eltűnt nagyragadozó nyomaira akadtak jó pár napja egy hiúz-nyomkereső túra alkalmával a Magas-Börzsönyben (Duna-Ipoly Nemzeti Park). A szürke farkas vagy egyszerűen farkas (Canis lupus) egykor gyakori ragadozónak számított a Kárpát-medencében. Napjainkban azonban csak szórványos előfordulását regisztrálták hazánkban. Északkelet-Magyarországon az Aggteleki-karszt és a Zemplén területén alkot stabilabb, szaporodó populációkat, azonban a Mátra és a Bükk erdőségeiben is előfordul (rendszertelenül megjelenik Szatmár-Beregben és a román határ mentén, valamint Bácskából bevándorló egyedek is megtelepedtek a Duna-Tisza közén).
Szürke farkas (Canis lupus) (fotó: Sergey Gorshkov)
Elterjedési területén sokféle élőhelytípusban képes megtelepedni és mivel jól tolerálja az ember közelségét, lakott települések közelében is megjelenhet. A hazai előfordulási adatok azonban azt mutatják, hogy leginkább a hegyvidéki zárt erdőségeket és a nagy kiterjedésű alföldi telepített erdőket kedveli, a lakott régiókat elkerüli. A magyarországi erdőkbe a nagyobb létszámú visszatelepülésének két fontos dolog szab határt: egyrészt az ökológiai folyosók hiánya, amelyeken keresztül megközelítheti a számára ideális élőhelyeket, valamint a valaha összefüggő nagy erdőségek ember általi szétszabdaltsága.
A farkasok territoriális lények, akár 500 km2-es területet is bejárhatnak naponta (a terület határait pedig szagjelzéssel jelölik). A szaporodási időszakon kívül falkába tömörülnek, melyet szigorú hierarchia jellemez. A farkasok társas lények, fejlett szociális magatartással rendelkeznek. Az egyedek kiválóan kommunikálnak egymással, ehhez leginkább fülüket és farkukat használják, de különböző hangjelzéseket és szemkontaktust is alkalmaznak. A farkasfalkát a domináns hím és nőstény vezeti. Fontos a falkán belüli szigorú rangsor és szervezettség, aminek két fontos következménye van. Egyrészt megnő a zsákmányszerzés hatékonysága, vadászat során ugyanis a vezérhím irányításával a falka tagjai együtt dolgoznak: néhányan meghajtják a prédacsordát, ezáltal abból kiválnak a gyengébb, beteg egyedek. Különböző jelzésekkel ezt falkatársaik tudtára adják, és feléjük hajtják őket. A bekerítés után pedig közös erővel leterítik áldozatukat. A zsákmányból aztán mindenki a csapatban betöltött rangja szerint részesül. A másik következménye a szigorú hierarchiának, hogy szűkös időben csak a rangsor élén álló egyedek párosodnak, amit egy speciális születésszabályozás tesz lehetővé. A csapaton belüli komoly harcok is igen ritkák, ami jórészt abból fakad, hogy a falkán belüli egyedek közeli rokonságban állnak egymással, illetve, hogy bármilyen sérülés kockáztatná a falka vadászsikerét.
Farkasok testbeszéde (fotó: Sergey Gorshkov)
Vadászsratégiájuk gyökeresen eltér a macskaféléktől. A farkasok és általában a kutyaféle ragadozók nem lesből támadnak, hanem kitartó, hosszas vadászattal kapják el áldozatukat. Ebben nagy segítségre van testfelépítésük, mely lehetővé teszi a kitartó futást és kiváló szaglásuk, mellyel a préda nyomára akadnak. Nagyvadakra csakis így, falkában képesek vadászni. De korántsem igaz, hogy csupán azon élnének. Gyakorta fogyasztanak kisemlősöket, dögöt, sőt növényi részeket is. Mindig ami a legkönnyebben elérhető, ami a legkisebb energiabefektetést igényli. Ebből fakad kétes megítélésük is, hisz gyakorta nyomába szegődtek a marhacsordáknak, birkanyájaknak. Ilyesfajta kártétele miatt elterjedési területének nagy részén, így hazánkban is, ugyan nem tűzzel-vassal, de minden elképzelhető furfanggal üldözték és irtották. Ahogy manapság, a XVIII. sz-ban is a Börzsöny középső területe lakatlan volt, de a peremén gyöngysor szerűen helyezkedtek el a falvak. A településekről a pásztorok tavasszal felhajtották állataikat a hegyekbe, ősszel pedig a kondások a disznókat makkoltatni, hizlalni. A folyamatosan mozgó állatsereglet legelte, lerágta, kitúrta, amit lehetett, de ezzel együtt a sokféle állatbetegséget is „kivitte” ez erdőbe, ami tizedelte az ott élő vadakat. A mai nagyvadak létszáma (szarvas, vaddisznó) töredéke volt a mainak. A ragadozók - egyéb zsákmány alig lévén - vámot szedtek a bárányok, borjak és kecskegidák seregeiből. A pásztorok pedig leleményes emberek révén ezer féle fortéllyal védték a gondjaikra bízott jószágot. Ennek egyik, brutális módja volt a farkas (vagyis a féreg, azaz haszontalan kártevő) fogás. Egy fiatal gyertyán tőrészét széthasították és egy pálcával szétveszítették, a résbe pedig egy darab húst tettek. A farkas (vagy akár hiúz) megpróbálta kipiszkálni a falatot, de közben az elmozduló pecek miatt a mancsát becsípte. A mérhetetlen fájdalmában üvöltő/vonyító farkas, vagyis féreg a szólás eredete: „Üvölt mint a fába szorult féreg!”
A kártevő féreg (farkas) egyik csapdázási módja volt a farkasverem (Konyár, Hajdú-Bihar m.; Balassa-Ortutay: Magyar néprajzi lexikon)
Állománycsökkenése évszázadokon keresztül egyértelműen az emberi beavatkozás következménye volt: természetes élőhelyének rombolása, utakkal történő feldarabolása, a turistautakról letérő kirándulók, de leginkább a vadászat (legális és illegális) mind hozzájárultak számának folyamatos csökkenéséhez. Örvendetes azonban, hogy az utóbbi évtizedekben Európa szerte újabb területeket hódít vissza a faj. Az európai populációk egyedszáma az 1950-70-es években tapasztalt minimumhoz képest szinte egész Európában növekszik. A 2010-es évek elejéig a balti terülteken közel harmincszoros, a kárpáti, a dinári és az appenini populációk esetén is ötszörös egyedszám növekedést tapasztaltak a felmérések során. Ez leginkább annak köszönhető, hogy az Európai Unióban védett, és a farkasvadászatot korlátozó jogszabályok sokfelé elősegítik újbóli megtelepedését és védelmét (pl. a Berni-egyezmény és az EU élőhelyvédelmi-irányelve); bár az egyes tagországok szabályozása a fokozott védelemtől a korlátozással történő vadászatig terjedhet. Mindehhez hozzájárul még az is, hogy az európai nagyragadozók (medve, hiúz, rozsomák) közül a farkas a leginkább alkalmazkodóképes az emberlakta területekhez. A faj jogi helyzete és megítélése azonban még napjainkban is rendkívül ellentmondásos. Európa 28 országában vannak jelen állandó és kisebb-nagyobb mértékben folyamatosan növekvő populációik, sok országban így a farkasokkal való együttélés a hétköznapok részévé vált. Itt a háziállatokat kerítéssel, pásztorral és kutyával védelmezik, kártétele így minimálisra szorítható vissza.
A farkas európia elterjedése és részben elkülönülő populációi (ábra: Chapron et al. 2014.)
Ha turistaként ezek után esetleg félnénk nekivágni a börzsönyi, bükki vagy akár a mátrai erdőségeknek, tudnunk kell, hogy a farkas természetes elterjedési területén soha nem igazoltak még embertámadást. Kiváló szaglásának köszönhetően már kilométerekről észrevesz és óvatossága okán el is kerül minket. Ha mégis olyan szerencsések vagyunk, hogy megpillantjuk, inkább gyönyörködjünk benne, majd bármilyen hangjelzéssel tudassuk, hogy ott vagyunk a közelében. Biztosan rögvest elrohan majd...
A farkas jellegzetes zsinórozó mozgása (fotó: Bedő Péter)
A havas erdő nagyszerű terep a nyomkövetéshez (fotó: Darányi László)
Aki szeretne még jobban elmerülni a farkasok világában, annak ajánlom Farley Mowat: Ne féljünk a farkastól! című világhírű regényét, amely mély bepillantást enged egy farkascsalád mindennapjaiba.
Néhány perces rövid videó a Bükki Nemzeti Park szaporodó farkasfalkájáról:
https://www.youtube.com/watch?time_continue=217&v=5RWIuiODUHg
/Bezeczky Árpád természetvédelmi őr és Tarjányi Nikolett környezeti nevelő/
Felhasznált irodalom
Bihari Z., Csorba G., Heltai M., (szerk.) 2007. Magyarország Emlőseinek Atlasza. Kossuth Természettár, Kossuth Kiadó, Budapest.
Chapron et al. 2014. Recovery of large carnivores in Europe's modern human-dominated landscapes. Science. 346:6216. pp. 1517-1519.
Reicholf, J., 1983. Emlősök. Mosaik Verlag GmbH, München.
Selmeczi Kovács Attila, 2009. Elfeledett magyar mesterségek és népélet, Cser kiadó, Budapest.
